Honnan jöttem, hova tartok – duett verzióban

Ünnepi összefoglaló, avagy ajándék a karácsonyfa alá: tőlem – Neked

Zsuzsi: Titanillával egy közös ismerősünk hozott össze amikor vállalkozó lettem és munkát kerestem. Onlinemarketinges újoncként új területre léptem, és rövid időn belül kiderült, hogy van mit tanulnom. Nehezen éltem meg a kudarcot, hogy nem azt tudom adni, amire Titanilla vágyott, ami a fejében volt. De a sors úgy hozta, hogy valamiért mégis tovább dolgoztunk, és valami számomra szokatlan – újszerű kapcsolódás alakult ki. Akkor még nem tudtam megmondani, hogy mi miért történik, miért tart ki mellettem annak ellenére, hogy a vártnál lassabban mennek a dolgok, és én miért akarok mindent megvitatni vele.
Aztán hamarosan kiderült, hogy van amiben én is tanulhatok tőle, meg akartam érteni, hogy ki vagyok én, mi az a marketingen belül, amit akarok csinálni, és mi az amitől úgy érzem, mintha a fogamat húznák.

Én: van az a helyzet a segítők életében, amikor nem az anyagi oldalt nézik elsőként. Mert úgy érezzük azzal az emberrel dolgunk van. Lehet, hogy vannak közös vonásaink, az is lehet, hogy van egy ügyünk amit meg kell oldanunk. Például mint nekem:  van egy gyengeségünk a türelmetlenség. Türelmetlenebb voltam a megismerkedésünk pillanatában, szerettem volna gyorsabban látni a csodát. Nehezen viselem el, amikor én látom előre valakinek a megoldást, a célt, és ő nem tud gyorsan odaérni, olyan iramba amiben én elképzelem.

Arra késztetett Zsuzsi, hogy önreflexiót tartsak, hogy miért bosszant, ha nincs valami gyorsan meg és miért bosszant az, ha valami nem tökéletes. A perfekcionizmus és a türelmetlenség nem egy pozitív tulajdonság. Meg kell tanulnunk az elfogadást. A 2019-es év egy igazi tanulóidő volt ezen a téren számomra, és a fejlődés nem állítható meg. A személyiségfejlődéssel ráláttam nem csupán Zsuzsival való kapcsolatomra, de a sors úgy hozta, hogy minden ügyfelem, a barátok, ismerősök, család – vagyis a kapcsolataim – mind a türelemre, elfogadásra tanítanak. Tanulom azt is, hogy nincs soha semmi tökéletes,  a tökéletességre törekvést túlzásba nem szabad vinni.

Amikor sejtem, hogy hova tartok

Zsuzsi: Az az “átkozott” tökéletesség, néha mozdulni sem tudok tőle, mert mi van ha…? Mi van, ha nem lesz elég jó amit csinálok? De ahogy jöttek az kisebb – nagyobb elismerések és “beszélgetések” Titanillával, egyre kevésbé féltem tőle, így “hirtelen” lettek saját ötleteim, meglátásaim, akár szemben az aktuális divattal – ha azt éreztem, hogy az ügyfél érdekei úgy kívánják. Hisz ami egy általános, evidens üzleti modell, az nem biztos, hogy akkor, ott megfelelő az adott ügyfélnek – lehet neki még sok. Kisebbet akar lépni, de már szeretne most működő online eszközöket. Miért ne lehetne “csak egy szolgáltatással” online színtérre lépni? Aztán majd a tapasztalatokból és az ő szakmai fejlődésükből jöhetnek a további lépések, vagy éppen egy “újabb” terület – mint Titanillánál is. Muszáj idézőjelbe tenni az újabbat – hisz addig is ott volt, tudta, csinálta, de a kommunikációban nem volt elég hangsúlyos.

Én: úgy érzem, elég jól alakulnak a dolgaink, Zsuzsi nagyon sokat fejlődött szakmai, szellemi, lelki téren. Gyakran elég, ha telefonon elmondok neki valamit, amiről a blogba írnék, és Ő ír egy cikket belőle. Ebből nekem már könnyebb dolgozni, mert a váz megvan, és a saját szájízem szerint belenyúlhatok, a szívemet, lelkemet belefoglalhatom. 

Azt gondolom, hogy az út mindannyiunknak végtelen, de arra kell törekednünk, hogy minél tisztábban lássuk a valóságot, hogy mik az értékeink, mi az amit szívesen és szívből teszünk, és mi az amit csak mások miatt teszünk, mert azt várják el tőlünk.

Ez pontosan olyan, mint egy mélybúvárkodás – ahol sokszor félelmetes mélységeket kell felderíteni; vagy egy nyomozás, ahol a valóságot, az igazságot szeretnénk kideríteni.

És a csattanó?! – de Titanilla, akkor hova is tartok?

Zsuzsi: Nincs csattanó. Sokszor azt érzem fejlődés sem, vagy csak alig. De akkor előveszem, szinte már ösztönösen, a „Titanilla módszert” (egyiket a sok közül:). Visszanézek, honnan, hová jutottam? És mennyi idő alatt? És akkor azt érzem, hogy igen, megérte! Minden egyes mozzanata, és büszke vagyok magamra, hogy nem adtam fel valahol. Hanem döntöttem: mi marad (feladat, munka) és mi megy. Bizonyára lesz még sok döntési pont, de rájöttem, hogy egy segítővel könnyebb átlátni a helyzetet és haladni. Hát még két, három, négy segítővel!
Szóval mégis van csattanó: ha fejlődni akarunk, és ehhez segítséget kérünk, akkor ott már valami elkezdődik. Látom, hogy ez működik. Ahogy Titanilla mondja, megszabadulunk egy energiarabló, de jól fizető feladattól, akkor szinte azonnal beesik egy újabb, nekünk való feladat. 

Ja, és mi a nekünk való? – amivel dolgozni kell, jó sokat 🙂

További szép napot kívánok Neked,
Titanilla

u.i.: lentebb görgetve megtalálod a többi cikkemet is ebben a témában