Feszültségmentes élet – lehet boldogan élni?

Nem is olyan régen egy posztba azt a kifejezést olvastam, hogy boldogság business. De olyannal is találkoztam, hogy káros a pozitív pszichológia. Nos, ha arra a tényre hagyatkozunk, hogy az ember boldogságra teremtődött, nem a szenvedésre, akkor kötve hiszem, hogy a pozitív képalkotás az ártana. Az élet nem azért van, hogy gyötrelem, nehézség, feszültség, mozdulatlan szürkeség legyen. 

Mi értelme lenne akkor az emberi létnek?

Mi célja lenne annak, hogy megszülettünk Te vagy Én?

Vagy csak úgy vagyunk, és éljünk céltalanul?

Lehet …

Ösztönből! Vegyük például azt, amikor megszülettél, ha nem kaptál táplálékot, akkor sírással jelezted.

Vagyis, már baba korodban is célod, és igyekeztél azt elérni, tettél is érte. Aztán lassan cseperedtél: láttál például egy játékot, egy könyvet és az volt a célod, vágyad, hogy a Tied legyen…Néhány év eltelt, iskolás korodba már elég sok akadályba ütköztél – felnőttek körülötted – és hiába volt sok célod, kezdték megtörni az évek során az akaratodat, azáltal, hogy visszautasítást kaptál, vagy megbüntettek, kinevettek, netán  megaláztak.

Lehetséges, hogy mire felnőtt lettél, már el is felejtetted milyen érzés a boldogság? Hogy milyen mámorító, amikor van egy célod, azon dolgozol, majd eléred. Talán elfelejtetted, amikor baba korodban fel akartál állni, hogy elérj egy tárgyat ami érdekelt, hajtott a természetes kíváncsiság és még benned élt az akarat, a cselekvés, hogy kiteljesedj.

Igen a gyermekkor szépségei, amikor fel akarunk fedezni mindent, amikor érdeklődünk, mi-miért van. Vagy talán akkor nem az volt a célod, hogy elégedett, boldog legyél? Vagy inkább gyermeki aggyal azon gondolkodtál, hogyan lehetne keserűbb, szenvedéssel teli az életed?

Szerintem nem…

Hol van az megírva, hogy a felnőttnek az élete céltalannak, keserű, statikusnak kellene lennie? Most jön az emberi agy szüleménye, hogy felnőtt korunkba már mások miatt élünk. Most pénzt kell keresni, hogy megéljünk, és olyan gyors változó világba élünk, hogy egyre többet kell hajtani azért, hogy elég jól éljél..

A boldogtalan ember elveszíti az élet alapvető célját, a gyermeki lelkesedést, amikor kis dolgokból nagyot alkotott, elveszíti a kreativitását, a belső békéjét, mert már a materiális gondolat világában él, a versenyszellemben, a túlzott információ halmazban, ami arra készteti, hogy ha nem figyel, lemarad, és ha lemarad valamiről, akkor veszteséges lesz, kudarcot vall, megbukik, elbukik…miért is?

Beszűkül a látóköre, mert már csak azt látja, ami körülötte van, használja néhány érzékszervét, a szaglást, hallást, a látást ugyan, de már nem a belső vágyra összpontosít, hanem a külvilágra

Az emberi élet szégyene, ha nem szabadon gondolkodik, ha elveszetíti eredeti céllját, a boldogságra törekvését. Nemcsupán érző érzékszerveinkkel érző emberek vagyunk, hanem gondolkodó lények.

Igen ám, de egy gondolat, akkor megfelelő, amikor kellemes érzést kelt a gondolkodóra, és környzetre is egyaránt hasznos. Minden kimondott szó, gondolat, akkor van összhangban az élet céljával, ha a gondolkodóra és a környezetre is előremutató hatással van. Mert mi értelme lenne egy gondolatnak, ha az nem pozitív cselekvésre késztet, ösztönöz? Az élet természetes rendje a boldogság, és normális, ha jobbá tesz valamit, vagy talán rombolni kellene? Sajnos vannak akik annyira megszokták, a büntetést, az elmarasztalást, túl sokat hallották: ezt így nem szabad; mit szólnak majd hozzá; nem illik; mit gondolnak majd róla az emberek; ez nem járja; úgy nem jó; így kellene tenni…
Ők már elvesztették valahol az élet folyamatában a saját, szabad gondolkodásukat, akaratukat, önnön értékeiket…

A cél az, hogy újból megtapasztalja, hogy a pozitív gondolatai képessé tehetik a boldogságra, beteljesedésre, örömre és elégedettségre, miközben maximálisra tágul az agykapacitása. 

Egyszerű kísérlet bizonyítja, ha halálra, betegségre gondol, akkor leblokkol, nincs kedve semmihez. Ellenben, ha derűs, kacagós gyermekre gondol, csodás környezetre, akkor beindul a fantáziája. És most sokan az mondják, hogy a költőket a szenvedés késztette jó írásokra..pedig ez csak a látszat. A valóság az, hogy a szenvedés ideje alatt belső önvizsgálatot tartottak, sokszor elvonultak, meditált állapotba kerültek, s a boldogságra törekvő céltudatos elme megtapasztalásán keresztül jött az un. ihlet. 

Bármelyik teremtési irányt nézem, az élet célja az elégedettség. Az élet dinamikus, változó, előrehaladó, a cselekvés révén fejlődő, nem pedig mozdulatlan, céltalan véleményem szerint.